Megígértem hogy közzéteszem. Közzé is szeretném tenni, had' lássa mindenki, milyenek az emberek vagy nők vagy ki milyen kategóriába szorít be engem vagy a levelezőpartneremet. A közzétevésben az is jó lenne, amellett hogy a kapcsolat íve nagyon szépen kirajzolódhatna az érdeklődő olvasó számára, hogy meg tudnák mondani, ki a jó és ki a rossz.

Nos, a közzétevés elmarad, mivel a levelezésnek csak a töredéke van meg. Úgy meg nincs értelme.

Én sajnálom a legjobban.

De azért bemásolom a nagyonkorrekt választ amit kaptam erre a levelemre (van pár kiindulópont amiben hibás, de nagyonsok jó dolog is van benne.... milyen fura a Szépművészeti hátulról!):

"az ötévesnek aki ott lakik

Kedves András!

gondolkoztam rajta hogy visszaírjam e hogy bazmeg.aztán eszembe jutott hogy ez igazán etikátlan lenne, sőt még örülnél is neki, mert beszállok én is az izgi szekáljuk egymást játékba, és tök jó, mert kölcsönösen lehet anyázni oldaakon keresztül.(lehet hogy mégis beszállok még nemtom, de a végére kiderül). aztán eszembe jutott, hogy három sorban rövidítve leírom, mi történt, hadd örülj. aztán rájöttem, hogy ennek nem örülnél, mert akkor nem kérdezhetnéd meg újra meg újra, és nem sértődhetnél meg újra meg újra mikor mindenféle kitérő válaszokat adok. és az oldaladat fúró kíváncsiság is elmulna. és én nem akarok ilyen rosszat tenni veled.aztán arra gondoltam, hogy téged ez már nem is érdekel csak a presztizskérdés hajt, hogy valamit nem kaptál, meg de elhatároztad hogy azért is megkapod. de téged nem a sztori érdekel sztem hanem a figyelem, pontosabban a bizalom, hogy elmondom, vagyis megbeszélem veled. de javíts ki ha nem így van. mondjuk ennek megörültem, mert ez sokkal jobb, mintha csak a történet miatt rendeznél ekkora felhajtást. ez emberibb(látod, te kis kívülálló, te is ember vagy, ne is próbáld tagadni, mikor legközelebb találkozunk. szeretsz magasságos fellegekbe burkolózni, hogy te valami földönkívüli furcsa érzelmekkel rendelkező lény vagy aki kívülről figyeli hogy mit csinálnak itt a hülyék, aztán néha beszállsz.ami szintén szubjektív érzet nem? vagy nem igy látod?.de nem akarok ám eltérni a tárgytól még véletlenül sem.)
mi az hogy jog?? te ezen mit értesz? mert én egy valami ideologikus hülyeséget.
ó én nem várok el semmit( ellenkező esetben). egyébiránt, ha valaki közli velem hogy nem szeretne valamiről eszmét cserélni akkor vagy nem firtatom tovább a dolgot, vagy addig mesterkedem míg kihúzom belőle. én neked is az utóbbit javasolnám, mert ez így direktbe némileg hamvába holt próbálkozás. az emberek nem szeretik ha lerohanják őket baromságokkal. én sem szeretem.
szegény katát nagyon sajnálom, hogy elrabolta ez a ronda katus. de nekem ezekhez nem sok közöm van, neked viszont azt hiszem hogy annál több, a te katádat lehet hogy elrabolta egy gonosz katus(aki szintén a tied) de ezt miért tőlem kéred számon? kérd számon magadtól.
ha nem kaptad meg a csokit, akkor nem megsértődni és fenyegetőzni kell mert attól nem lágyul meg az óvónéni, hanem beérni a karamellával, vagy megvárni, amíg mégis megkapod.
ha ez tényleg érdekel, akkor természetesen is előjöhet a téma, nem csak így, hogy azanyád, te disznó, elárultál engem és a barátságunkat és nem mondtad el az égbekiáltóhatalmas titkot, elátkozlak, te boszorkány, nem is az vagy akinek hittelek és elraboltad, és utállak,és te szemét,és ugyseválaszolsz mert nemszoktál és blööeee

amugy értem hogy megsértődtél, csak sztem teljesen felesleges.

milyen bizonytalanságban andrás? hidd el nekem, hogy nem te vagy mindennek a középpontja.nem azért nem mondtam el mert megbántanálak vele, hanem mert NEM VOLT KEDVEM BESZÉLNI RÓLA.nem tudom, sikerült e fölfogni de feltétlenül szólj ha nem, nehogy kimaradjak valamiből.
hidd el ennek kapcsán a legkisebb gondom is nagyobb volt annÁl hogy te megbántódsz e ha áruló módra nem árulom el hogy mi történt.tényleg nem akarlak bántani(ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy állandóan sikerül. de hát általában nem az történik velünk, amit akarnk hogy történjen. sajnos van valaki aki még nálam is jobban tudja szabályozni, hogy mennyire bántalak meg. szabadagazda??.
szóval remélem látod hogy tőled is függ hogy mennyire tudod intelligens ember módjára földolgozni azt ha valaki nem mond el neked valamit, és ha ezen megbántódsz, akkor arról biztos én tehetek elsősorban, és te csak szenvedő áldozat vagy, de lehet hogy érdemes utánagondolni, hogy neked megéri e az energiáidat a bántódásra pazarolni.de lehet hogy megéri, én nem tudom.

te neked fogalmad sincsen beletartozol e a szeretteim körébe, úgyhogy ne legyen olyan nagy a szád. lehet hogy te nem érzed ugy hogy beletartozná, ez rólad szól, de hogy nekem ki tartozik bele, azt megengeded hogy én eldöntsem?

bocsáss meg ha meggyilkoltam. vagy a katus meggyilkolta általam. vagy nekem nincs hozzá közöm, vagy ki tudja, mindenesetre bocsáss meg.komolyan.
mostmár csakazért sem írom le, mindenestre sokkal jobban élveztem hogy elárasztalak ezzel a rengeteg marhasággal mintha valami régenesett eseményt taglalnék hosszasan vagy rövidesen.

no pá meg puszi.

SZERETETTEL a szivemben irántad te kis agyalágyult,

kata(us) vagy es vagy ös vagyis?"

A tegnapi este után, amikoris elmértem az adagomat, és ugyanazzal a fájdalommal keltem, mint amit egy durva másnapon szokás érezni, pedig nem alkoholt fogyasztottam, úgy döntöttem, hogy ezt a helyet most mellőzöm egy darabig.

Egy ideig nem hallgatok Hiperkarmát, Kispált, Kiscsillagot, Doorst, Yonderboit, Subwayst, és bármit, ami ha előkerül, eszembe jut. A képpel zárok most egy időre.

Úgy kezdődött, hogy hogy miután visszaértünk Erdélyből, nagyon hiányzott valami társaság. Ennek ellenére elmaradt a hétfői Magyar vár is számomra. Kedden lett volna Tisza afterparty, de szakadó esőben nem volt kedvem kimozdulni, szerdán pedig egy szülinapi zsúrra mehettem volna, de végül barackbefőttet készítettünk. Csütörtökön a Vár helyett a Partnerbe ültünk le sörözni, odafele felhívott a húgom hogy felvettek. Izgatott voltam.

Mire hazaértem, megkaptam azt a levelet, amit nagyon vártam, és olyan gyönyörűen volt megírva, ahogyan nem vártam. Akkor, hajnalban háromszor olvastam el, azonban annyira részeg voltam, hogy inkább nem válaszoltam rá. Péntek délután pedig T. barátjának meglepetésbulija következett. Elindultam bringával, közben hívott T., vegyek WC papírt, és kiokosított, merre biciklizzek fel. Nem sikerült pontosan összerakni az utat, mégis sikerült megtalálnom az erdő felőli bejárathoz vezető kis ösvényt, amin kis idő után Mesével a vállamon el is indultam. Mikor már rendesen bevettem magam az erdőbe, és épp nem tudtam, merre kell menni, és minden rést ösvénynek néztem, akkor csörrent meg a telefonom. Egyeztetés, megbeszéltük, kijön oda, ahol el kellett volna fordulnom. Szépen lassan elkezdtem visszamászni a sárban a patentos cipővel és bringával a vállamon. Egy idő után letettem a telefont, mert egyrészt hallottam a hangját, másrészt így lett egy kezem, amivel a növényeket toltam félre az útból.

Egyszer csak ott állt, két bokor közt, hosszú fehér szoknyában, sötét fölsőben, széles vigyorral, és mondta, hogy siessek, mert odaég a hagyma. El is indultam, pedig megjelent bennem a gondolat, hogy ezt senki nem fogja elhinni, hogy ez egy jelenség. Én sem fogom elhinni, csak megszépítem az emlékeim közt. Eddigre elengedett az utolsó ág is, és megindultam felfele, a lábaihoz. Leraktam a bringát elé, és kértem, hagy fotózzam le, mert ez így nagyon jól néz ki. Nem igazán vártam a válaszra, sietnem kellett, hiszen "odaég a hagyma". Leszaladtam pár lépést, közben elővettem a telefonom, megfordultam. A képnél egy számított: ő legyen nagyjából a közepén. Alighogy megnyomtam a gombot, már indultam is, vállamra vettem a bringát, és követtem az erdőn keresztül.

Az ünnepelt már ott volt, a vendégsereg fele (velem egyetemben) később érkezett, mint ő. Találkoztam érdekes emberekkel, jókat beszélgettem, táncoltam, énekeltem, láttam őket együtt aludni. Szép este volt. Megérkezésemkor kinéztem magamnak a ház előtti kis padot alvásra, tekintve, hogy kora reggel jött értem egy társaság, és lementünk Sukoróra.

Onnan vasárnap este helyett hétfő reggel jöttem haza. Igazán élvezetes volt, a táj gyönyörű, a patakmeder sötétzöld növényzete a sötétre ázott apró fahíddal pedig hihetetlenül csodás. Az egész hétvégémet és hétfőmet mégis az a kép uralta, amit ott az erdőben készítettem.

Hétfőn este három lánynak mutattam meg a képet. Kettő említette a "tündér" és "erdő" szavakat, a harmadiknak először a bringa tűnt fel, majd hogy nincs beforgatva a kép. Csak harmadjára nézett a lányra, és annyit mondott rá, hogy csinos. Sukorón egy másik ismerősömet kérdeztem meg, ő annyit mondott, aranyos, és hogy ismerős a mosolya. Irigylem az utóbbi kettő helyzetét.

Körömreszelő egyszer ajánlotta nekem az "Enstein on the Beach" című, akkor még nem tudtam mit egy "Philip Glass" nevű, akkor nem tudtam kitől. Lehet, hogy nem ajánlotta, csak meg akarta szerezni, én sehol nem találtam.

Nos, mostanság eszem bejutott Terry Riley In C-je, amit még Fordnál találtam, és onnan sikerült Philip Glass Music in Fifths-szére, majd onnan a Night Train című felvételre, kecsegtető 25 perces hossza fogott meg. Az ottani kommentekből tudtam meg, hogy ez beza az Einstein on the Beachből van.

Megvilágosodtam. Holnapi lecke a teljes, 2,5 órás Corvo Branco lesz, ha az is ilyen minimalista, jól lehet erre C-t tanulni.

Találkoztam egy lánnyal, szimpatikus, de igyekszek úgy viselkedni, mint akinek tetszik. Az rossz, mert teljesen képtelen ember vagyok, ha zavarban vagyok, márpedig a lány mellett, aki tetszik, akinek imponálni akarok, zavarban vagyok.

Találkoztam egy lánnyal, aki tetszik, de igyekszek úgy viselkedni, mint akinek szimpatikus. Ez rossz, mert keresem, és ha csak szimpatikus lenne, nem tenném, ezért mindig zavarban vagyok, hiszen hazudok, mert próbálom felkelteni az érdeklődését.

Találkoztam egy lánnyal, aki elveszi az eszemet, de igyekszek úgy viselkedni, mint aki uralja magát, és ha lehet, irányítja őt. Ez azért rossz, mert nem igaz, és nem is szeretném, hogy igaz legyen, repdesnék az örömtől ha ő irányítana, és akarna irányítani engem.

Hazug disznó vagyok. Utálom a hazug disznókat. Szeretem magamat.

- találtam még egy csodás lányt

- a korábbi nem válaszol

- megvan a diplomám

- megyek Erdélybe

- megyek Szigetre

-és ezért nem megyek Egerbe

Álmomban szerelmes voltam. Nem.

Onnantól van meg, hogy kőépületből menekülünk, mert harc lesz (játékharc). Egy ismerősömet kellett babusgatni, plusz egy épülettel odébb valamit az ellenség sátránál elintéznem. Visszarohantam az egymással fekvő sorokhoz, és a saját csapatomhoz feküdtem. Kérdeztem a szabályokat, állítólag semmi különös. Elindultak a labdák, felugrottam, és a nehezebbikbe belerúgtam, elrepült. Egy nő kifakadt, hogy hogy merek ekkora hülyeséget csinálni (mintha kosármeccsen valaki labdarúgást játszana). Káosz. Fel-le rohangálok a vár és a csatamező között, az ismerősömet babusgatja más.

Egyszer csak valaki hátulról megcsikiz, női kéz. Megölel. Nem tudom, ki az, de sejtem. Az orrán kiáramló levegőt a nyakamon érzem, azt mondja szeret. Tudom ki ő. Csillog a szeme. Megismétli, hogy szeret. Bennem az alábbi gondolat fogalmazódik meg: "Én is szeretem, de vajon ez az-e a szeretet? Mindenesetre szívesen vagyok vele, hát kimondom, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle." A vállamon csimpaszkodik, felém hajtja a fejét. "Én is" - közben az orra kerül a szám elé, de nem baj, én a homlokát puszilom meg - "szeretlek." Ő megint megismétli hogy szeret.

Eztán újra káosz, vissza a csatához. Hát ennyit jelent szeretni valakit, összejönni valakivel? Csak egy bizonytalan dolognak való helyhagyás? Semmi bizonyosság, semmi tökéletesség-érzés?

Csütörtök, délre a BTK-n kell lenni. Még csak reggel fél 8. Állok a kocsival, viszem az utcából az öregeket az otthonba: a folyton panaszkodó asszony már nem lát, szürke hályog van a szemén. Semmi életvidámság, csak küzdés. Az otthonban karon fog egy másik néni, vigyem sétálni - benne csillog még az élet, az öröm, sokkal kellemesebb. Hazaérek.

Mosogatás, pakolás, eltelik az idő, indulok a BTK-ra. Árpád-híd, villamossín, defekt. 10 perccel dél előtt folytatom a hajtást, Clark Ádám téren újra a felni kopog az aszfalton. Mesével futok a Madách térig. A táskám csurig pakolva, rólam meg az izzadság csurog. Elfutok a busz mellett, átvágok az Erzsébet téren, el a templom előtt - le kéne lakatolni a bringát. Madách tér, bringatároló. Sprint az Astoriára, 20 perc késés. Szerencsémre a program is ennyit késett, találkozok a többiekkel.

Délután megpróbálom megfoltozni a kereket, de új belső kell. Majd pénteken elintézem. Táncolunk a kínaiaknak egy picit. Másnap 6-ra bemegyek, veszek belsőt, kicserélem, és mikor meghúzom a gyorszárat, elnyalom a menetét. Yeah. Van itt egy szerviz - zárva. Kálvin tér - zárva. Találkozok Ciklonnal, javasolja a Pajtát és a BK-t. Eltolom a Rákóczi útig Mesét, lelakatolom, hátsó kereket kiveszem, futás a Konyha felé. Még "csak" 18:39, odaérek még a Pajtába is. Odaértem, kértem zárat, kifizettem, elköszöntem, kijöttem. Nagykörút, villamosmegálló: cseréljük ki, ha már minden megvan. Nem cserélem: szorul, mint a hurok a nyakam körül. Irány a Konyha, hátha szerelnek még a többiek. Felmegyek, ott vannak, adnak rongyot. Kb. negyed óra ment el, míg egy rongy segítségével lecsavartam a zárat, plusz nem bírtam a végén fájdalom nélkül behajlítani a mutató ujjamat. De sikerült, kész a kerék, köszönetképpen otthagyom a korábbi gyorszárat, használják fel, amit tudnak belőle.

Séta vissza a Rákóczi útra, Mese ott vár, nyugalom. Lakat le, kulcsot ledob, táskát ledob, lakat ledob - és valami műanyag csattanás, darabok repkednek szét, majd állnak meg a lakattól fél méterre.  Ne, oda a lakat - de ennyitől? Nem a lakat: ugyanis az esett rá a kulcstartóra, amit egy ismerősömtől kaptam, aki akkor ért haza az USA-ból, mikor ott jártam náluk, egyből adott is egyet. Nagyon szerettem (a kulcstartót és az ismerősömet is). Na, akkor ott sok volt.

Szombaton pedig eltekertem másodmagammal Bicskére (pontosabban egy másik ismerősöm eltekert velem Bicskére). Odafele a nyereg csúszott arrébb, visszafele induláskor észrevettem hogy defektem van (megint). Kaptam inkább másik belsőt, minthogy foltozzak, és haza is jöttük, lendületesen, egy szuszra (odafelé ez nem sikerült). Majd Lenfonónál, gyalog 20 percre a háztól már megint kopogott a felni. Kössz.

Most azon dilemmázok, hogy habár megtaláltam a tüskét, nem sikerült kiszedni, csak a kilógó részét lecsípni, merjek-e bringával menni. Érik bennem a gondolat, hogy igen, merek.

Ébrenlét 4től, kelés 6kor, indulás 7kor autóval, f9kor kiszállás, kilenckor vissza, 10re otthon, 11kor indulás vizsgázni bringával.

Szakad az eső, na bumm, majd eláll, van nálam váltócucc.

De hogy egy lejtőn lefele a sávszélen elkapjak egy kátyút, ami jól megkígyómarja a hátsó kereket (a felnire nem mertem ránézni, nem az enyém), és lerepül az első lámpám (amit csak a szervizben veszek észre), és örülök hogy rajta maradok a bringán, azt nem gondoltam volna. Meg hogy találok egy másik lyukat is. Laza 40 percet eltököltem, cserébe két foltért fizettem 250-et, és ezzel a 40 perc késéssel estem be vizsgázni, a többiek addigra kijöttek.

De megírtam, és imádkozok a kettesért.

Januárban azt mondtam neki, most, hogy barátja lett, én teljesen feleslegessé váltam, nem csak mint lelki szemetes, de mint lelki szemetelő is. Nem akarta lehinni, mondta hogy tartsam meg szokásom. Megtartottam, de minek?

Ma próbán egy szót nem beszéltünk igazából.

Nem vagyok kibékülve a helyzettel.

Ma este már másnak beszéltem - hisz' az élet megy tovább.

Az egyik azt mondja hogy szerinte félek, a másik meg a bizalomról beszél, ezek most jól összeakadtak bennem, és az alábbi képpen látom most a helyzetet a korissal kapcsolatban:

Ami iszonyatosan zavarba hoz, az a kvázi érdeklődés. Hosszú ideje az az érzésem, hogy valamit vár, valamit el kell érnem, végigmegyek az úton, és ott lesz a főnyeremény, csak mennem kell. Egy ideig erről a megérzésről* nem vettem tudomást, kerülgettem, és mégis megmaradt. Mintha le akarnék térni egy ösvényről, és az ösvény alám kanyarodna, tehát nagy eséllyel mindenképp elérem a célom, mert a célom kívánja hogy elérjem. Ugyanakkor minden egyes letérési próbálkozásom egy kockáztatás is, hogy az ösvény nem tud/nem akar lekövetni, hanem hagy leesni a fenébe. És minden egyes letéréssel az a baj, hogy nem tudom, hogy csak az ösvényt akarom tesztelni, vagy valóban le akarok-e lépni? Itt egyébként ma bekapcsolódott a komplex rendszereknek (is) köszönhetően kialakult világképem, miszerint vannak bizonyos dolgok, amiket az ember akkor is elér, ha nem igazán igyekszik - mert nem tud akkora kilengést produkálni, hogy a nagyobb rendszer, aminek az eleme, megérezze, és a saját folyamataiból kiugorjon.

Ugyanakkor ott a félelem, hogy nem tudom, hogy mi a cél, ami engem vár, és alám teríti az ösvényt? Nagyon félek, hogy nem az, aminek én gondolom. Alapvetően az egyszerűség kedvéért vegyünk két esetet (és kezdjük el konkretizálni, miről is beszélek): az egyik, hogy a cél az, hogy beleszeressek/összejöjjek az illetővel. Ennek még örülni is tudnék, persze. Igen, tudnék szerelmes lenni, persze. De mi van, ha nem ez a cél**? Ha én értem félre, és elkezdek szerelmesen végigcsörtetni az ösvényen, ami ahelyett, hogy végre felvenné a szokásos pózát (miszerint az udvarlót nem terelgetnie kell, hanem lassítani vágyainak vágtáján), ahelyett eltűnik, és visszakerülök egy hasonló helyzetbe, ahonnan az egész blog indult: az elveszett szerelmes helyzetébe? A másik (biztonságosabbnak vélt) oldal pedig ez: én megmaradok nem-szerelmesnek, az ösvény feladja, és keres egy másik lehetőséget, én pedig eltűnök a süllyesztőben. Ez biztonságosabb, mert ebből nem vezet út oda, ahonnan érkeztem. Ugyanakkor így leírva látszik számomra is, hogy sokkal nagyobb eséllyel jutok a kiindulóponthoz hasonló helyzetbe, mintha megpróbálnék elindulni egy ösvényen.

Most a helyzet, amit érzek*, hogy az ösvény máshol van, de figyeli az utam. Most ezt a pár sort leírva pedig azon gondolkodok, hogyan kerülhetnék újra az ösvényre.

*Megérzés. Nem véletlenül nem bízom rá magam. Igaz, hogy ez a fajta eset még semmilyen szinten nem állt fenn (amikor erősebben állt fenn, azt valószínűleg jól értelmeztem), ugyanakkor túl nagynak látom az esélyt arra, hogy ebből megint egy negatív összegű játék lesz. Azért sem bízhatok a megérzésemben, mert ez olyan érzés(nek tűnik), amit nagy mértékben az egoizmusom (a.k.a. belém mindenki szerelmes) irányít

**Itt a bizalom a célban, ami hiányzik. Ha tudnám, hogy melyik célt van esélyem elérni, akkor azért ezer örömmel tepernék. Ugyanakkor egyik pillanatban biztos vagyok benne, hogy az A pontba vezet az ösvény, a következő pillanatban pedig látom a koreográfiát, amiben nincs is ösvény. Nem a célban nem bízok, magamban nem bízok. Meg egy jó nagy adag félelem. Jeges.

Ezzel a hozzáfűzéssel dobtam ki FB-ra Nigel Kennedy The End feldolgozását.

A korisnak hétfőn írtam egy sms-t hogy ha szétmennek a barátjával, akkor azt intézzék el minél hamarabb, nem akarok több rossz dologgal foglalkozni szeptemberig. Visszakérdezett, hogy milyen rossz hírek miatt. És utánajárt, eljött velem próba előtt beszélgetni, csak hogy megtudja az infót. Le voltam nyűgözve. Vagy kenyerezve. Mindegyis. Azt mondta ők nem mennek szét egy darabig, és az jó.

Szóval én nem tudom elmondani, hogy ez miért bánt. Ahhoz nagyon nagy fokú bizalom* kéne. Nem tudom senkinek sem megmondani, amire 2-3 nap után jutottam, hogy nekem most tulajdonképpen a jelenlegi világképem apja és anyja vált el. Nem tudom kifejteni hogy miért. Az ember- és szeretetközpontú világképet kaptam egyiküktől, másikuktól pedig az Isteni rend és a mindenek felett álló jó abszulútumait. És mindkettejüktől rengeteg hozzáállásbeli attitűdöt. Talán ezért.

*Most egy ismerősöm azt írta a szerelemről, hogy határozott részét képezi a bizalom - a bizalom abban is, hogy amit nem mond el a másik, arra megvan az oka, és ha lehetőség lesz rá, azonnal elmondja. Nos, nekem ezzel nagy problémám van - és ezzel van a kisebbik problémám. A nagyobbik az, hogy kire merem rábízni magam. Mondom ezt úgy, hogy úgy gondolom, hogy nincsen titkom. Mert tényleg bármit elmondok. De amint elmondom (és épp ezért mondom el), érzelmileg függetlenítem magam az adott problémától, a távolba helyezem, elszakadok tőle. Az érzelmeimet nem bízom másra. Még magamra sem.

Ezek után azt álmodtam, hogy C-ből írunk dolgozatot. Előveszek 3 lapot, aminek legalább az egyik oldala tiszta, a másikon pedig ilyen matekfeladat meg hasonlók voltak. Gyorsan megírom, szólok, odajön a tanár... Nem deklaráltam X₀-t. Ez még nem is lenne baj, de... Ezek szerint nem fogadja el? Mert gyorsan készen lettem vele?

Szóval most is valami olyasmit nem vettem figyelembe, amit kellett volna, csak sehol nem volt leírva.

Megkaptam at opponensi bírálatot.

"Összegezve: a dolgozat nem üti meg a elvárható színvonalat (és nem biztos, hogy törekszik rá)."

Nagyon ideges voltam az elmúlt egy órában. Most megpróbálok aludni.

Ráadás: úgy tűnik, az átutalás nem jutott el szerda óta az ELTÉnek, nekem meg nincs kedvem újra fizetni 20000 forintot. Ez is szép kör lesz.

Szombaton már nem mozgott úgy a lábam, a Hegykirály barlangjában helyett a Ventillátor blues ment.

Hajnali 1ig beszélgettem egy sráccal a művészethez használt anyagok folyamatszerűségével kapcsolatban. Beugrott, amit Katától tanultam, hogy az emberek kapcsolatai csak folyamatok. Sőt, folyamatok közti kapcsolatok, az emberi élet fel lehet fogni egy sokkal hosszabb, nagyobb perspektívájú folyamat egyetlen, rövid szakaszaként, ami még rövidebb szakaszokra tagolható. Egy ember egy folyamat - ezt mondtam a korisnak is a Szigeten a nagyapjával kapcsolatban. Tehát az emberi élet lehet egy szobor anyaga, mint a fa. Én ilyen szobrot szeretnék a sajátomból.

Saját tudatunkat szobrosíthatjuk-e a saját tudatunkkal? Éljen a rekurzió.

Nem is meséltem.

Egy alkalommal kinn ettem a vár nyugati falánál, és néztem, hogy kicsivel odébb egy zöldellő csúcsot. Visszamentem, és elhatároztam, hogy felbiciklizek oda, és ott vacsorázok.

Felmentem, amíg vitt az út, a Sashegyről volt szó. Ott mondta egy kedves bácsi, hogy az úton vissza, el jobbra, és végig kell menni, ott lesz a kapu. Na, azt a jobbost jobban meg kellett volna nézni.

Ráfordulok, bakker, lavíroznék, de elindultak a kerekek , megtartva a menetirányt, én meg az oldalamra dőltem, mindezt azért már tempónál, hogy csússzak is a murván.

Lényeg a lényeg (hajnali 3 van, elfáradtam, nincs kedbvem már részletezni), hogy össze kellett varrni a sebet, egy hétre rá kiderült hogy el is tört a könyököm, csak nem tűnt fel. Ma meg hazafele elestem, és szintén a jobb alkarral tompítottam, de iagzából csak mérsékelten, hagytam magam elhasalni az aszfalton.

a forró semmiben.*

Ez megy egész nap a fejemben, Plusz, habár nem vagyok egy rocker gyerek, az Apocalypticás verzió is odarak rendesen. Hát, jól benne ragadtam ebben az egész furcsa érzésféleségben, és ez a hang a barlangban, ez csak lüktet, lüktet, felgyorsulok a bringán, és a kocsisorok közt rombolok végig a Szentendrein. Jobban turbóz, mint az, ahogy a múltkor a kaller leszállított a hévről, mert a pénztáros birizgálta a bérletemet.

*Pilinszky János: Aranykori töredék

Ez tulajdonképpen lehetne blogajánló. Ugyanakkor nem az.

Aláfestéshez kattints a play gombra (Quimby - Ventillátor Blues):

A Koromreszelő-t egy olyan ismerősöm írja, akit nagyra tartok, tisztelek. A gondolatai, képességei miatt, képzettsége, érdeklődése miatt. Amiatt, amiket régebben volt szerencsénk beszélgetni, amiatt, hogy kimásztunk a vár rondellája fölé, amiatt, hogy bizonyos értelemben megrészegített, bizonyos értelemben szerelmes voltam... abba a komplexitásba, amit néha egyszerű darabokra szedtünk.

A párkapcsolatát pedig mindig példaértékűnek találtam, és örültem neki, habár egyesek szerint erre lett volna a legkevesebb okom. Igazán örültem, tényleg.

Nos, mint ma megtudtam, mindennek vége. Legalábbis ennek a kapcsolatnak. Annyira mondjuk nem értetlenkedek, mint legutóbb egy évfolyamtársam halálán. Viszont annál több kérdésem van, pedig nem panaszkodhatok, kimerítő választ kaptam az okokról az egyik oldalról, a merítés mélységét én kértem, hogy csökkentsük.

Szóval az jutott eszembe, hogy vajon a boldogságot miért könnyebb szavak szárnyán világgá kürtölni, a bánathoz miért kell legalább zene? Persze, lehet, hogy csak én vagyok képtelen, meg az összes ismerősöm, aki nem a szavakkal dolgozik. Mert lám, röviden is lehet úgy írni, hogy kiderüljön belőle a lényeg. Akkor sem hittem el, és csak a fantáziámat szidtam. Rá kell jönnöm, a fantáziám kevés, az a két sor üt így.

Igazából picit tartok tőle, hogy a bejegyzés később eltűnik, így hát minden engedély nélkül ide bemásolom:

"Félelem

Az a baj, hogy jobban rettegek attól, hogy a másik a vonal végén kinyírja magát, mint attól, hogy én ezt teszem magammal. Holott ezt teszem a másik helyett is szüntelen."

Bálint újra ír. Tök furcsa, ahogy egymás mellé vannak téve a szavak. Számomra. Sok közülük csak mint homályos érzés kap valami jelentést. Ha konkrét jelentéssel fel tudom ruházni egy mondat elemeit, az az érzésem, tömörségre törekszik (ami elérhetetlennek tűnik, laikusként szemlélve a témáját), elemek sokaságát hagyja el: a névelőket, amik pedig sokat hozzátennének (számomra) a szöveghez.

Mondjuk a telefonvonalról írt két sora rémiszt. Engem.